Ha az iskola azzal hirdetné a biológiafakultációt, hogy a diákok az egyik órán majd jelen lehetnek egy emberi test boncolásán, egész biztosan mindenki jobban tanulna a növénytandolgozatokra, és többen ikszelnék be a tantárgy rubrikáját tizedikben a fakultációs lapon. (Bár a feledhetetlen „élményig” ki kell bírnotok jó pár duplaórás témazárót, szerintem egyértelműen megéri a gyötrelmeket :))
De hogy is került a kis bioszcsoportunk egy péntek reggel a Honvédkórházba? Az ötlet, hogy részt vegyünk egy autopszián, már korábban felvetődött, és végül Harsányi Tanár Úr jóvoltából sikerült időpontot kapnunk a meglehetősen modern katona-egészségügyi intézménybe.
Miután mindenki megérkezett, a jól ismert maszkot viselve megindultunk a terembe, ahol a Patológiai és Kórszövettani Diagnosztikai Osztály főorvosa már várt minket. A doktor úr, hogy felkészítsen minket a történésekre, először betekintést nyújtott a patológusok munkájába, majd készségesen válaszolt az általunk feltett kérdésekre. Azt viszont nem árulta el, hogy milyen korú vagy nemű ember testét fogjuk megtekinteni. Nem volt azonban sok időnk tűnődni arról, hogy vajon mire számítsunk, mert pár perccel később már fej- és lábzsákkal toporogtunk a boncterem ajtaja előtt.
Belépve a helyiségbe egy halott „fogadott” minket. Aki még nem élt át hasonló élményt, az csak nehezen tudja elképzelni, milyen érzés kavarog az emberben kartávolságnyira egy élettelen testtől. A boncmester rögtön nekiállt az eljárásnak: néhány bemetszést ejtett, majd elkezdte „kikapkodni” az elhunyt szerveinek nagy részét, aki pár napja még ugyanúgy lélegzett, mint mi. Bár a folyamatot a tankönyvek ábráin is tanulmányozhatjuk, a vizsgálat a valóságban teljesen más hatást kelt.
Nem fogom szépíteni, a holttest megrázó látvány. Az első vágáskor mindannyiunknak összeszorult a gyomra, de ahogy telt az idő, azok is egyre közelebb merészkedtek, akik kezdetben csak távolabbról szemlélték az eseményeket. Ugyan voltak, akik inkább a folyosó székeibe menekültek az átható szag elől, a csoportunk jelentős része kíváncsi tekintettel figyelte a boncmester mozdulatait, és figyelmesen hallgatta az orvos magyarázatát. Az idős hölgy mellkasát felnyitva például az orvos megmutatta az egyes szerveket, és azok állapotából következtetéseket vont le az elhunyt életviteléről, betegségeiről, illetve halálának okáról. Számos fontos részletre is felhívta a figyelmünket, és az agyat külön bemutatva ismertette a test anatómiáját.
Egyesek néha eltűntek a teremből, hogy friss levegőt szippantsanak, de később kiszellőzött fejjel újra visszatértek a boncasztal mellé. Ottlétünk alatt senki sem unatkozott, hiszen a látnivalók mellett próbára tették a tudásunkat is: kérdéseket tettek fel többek között az idegpályákról, a szív felépítéséről és a vérkörökről. A Honvédkórház alkalmazottai rendkívül alapos munkát végeztek; szakértelmükről már az első percekben megbizonyosodhattunk.
A másfél óra gyorsan elrepült; mire feleszméltünk, már újra kint voltunk a boncterem ajtaja előtt életre szóló élményekkel gazdagodva.
Hálásan köszönjük Harsányi Tanár Úrnak, hogy megszervezte számunkra ezt a különleges kórházlátogatást.
Akit nem tántorított el a beszámolóm, és szívesen töltene a jövő tanévben pár órát egy holttest tanulmányozásával, annak figyelmébe ajánlom a biológiafakultációt.
Ui.: Azoknak a faktosoknak is javaslom a részvételt, akiknek kételyeik vannak saját traumatűrő-képességükkel kapcsolatban. Ha az aggodalmaik mégis igaznak bizonyulnának, akkor sincs gond, hiszen a mosdó a boncteremtől csak pár méterre található. Az ájulósok pedig finom csokigolyókat kaphatnak a kedves nénitől a folyosón… Szóval kétségtelenül megéri, talán nem a nekrofóboknak, de a többieknek
:))
